Gyülekezetünk

Egyházközségünk rövid története

A Dunaharaszti Evangélikus Egyházközség rövid története 1933 -2017.
Mint már ismeretes Haraszti őslakossága a török megszállás alatt felmorzsolódott, széthullott, így a vallási hovatartozásról sincs adatunk.
A török után a Buda és pest közelsége okán újra település alakult ki e helyen. Különböző német csoportok telepedtek itt le, akik közül sokan Németországból, Ausztriából érkeztek és minden bizonnyal római katolikusa voltak. De népes családok is érkeztek a Bácskából is. Ők az Ágostai Hitvallású evangélikusok voltak. (Ismertebb családnevek: Forstner, Lutterberger, Glasszer, Bárd…) Minthogy a többség római katolikus volt, érthető, hogy összefogássaJl ők tudtak gyülekezetté alakulni és templomot építeni. A kevés számú evangélikus Isten utáni vágyával kénytelen volt a katolikus templomba menni. Majd házasságok révén is legtöbbjük katolizált.
Természetesen később, ahogy a lakosság nőtt, itt is és a környező falvakban is egyre több evangélikus igényelte, hogy összetartozzanak. 1933-ban meg is alakult a Dunaharaszti Evangélikus Missziói Egyházközség. Lelkésze Sipos András lett. A kántori feladatokat és a gyermekek ének tanítását Sipos Andrásné, a lelkész felesége vállalta.
Templom még nem volt, de a Rákóczi ligeti Állami Elemi Népiskola adott helyet az istentiszteletek magtartására. A rendszeres hittan órákra is itt került sor.
E kis gyülekezet azonban saját templomra vágyott.
A gyülekezet lelkésze és Presbitériuma úgy döntött, hogy gyűjtésbe kezdenek. Tégla jegyeket bocsátottak ki, amennyire, akinek, amikor és ahogyan lehetősége volt,”Téglát vásárolt” A pénz szépen gyarapodott. Ekkor a község vezetősége ingyen telkeket adományozott az egyházaknak a gróf Andrássy Gyula úton.
Sajnos a szeretett lelkész, Sipos András 1941 őszén elhunyt.

Új lelkész kapott a gyülekezet Mikler Gusztáv személyében. Ő hasonló lelkesedéssel vitte tovább a munkát, annak dacára, hogy a csillaghegyi otthonából járt ide ellátni a szórvány lelki gondozását.
Majd az Andrássy úti telket eladták, s helyette a Damjanich utca és a Gróf Tisza István u. sarkán – egy központibb helyen – vásároltak új telket a templomépítéshez. Elkészült a tervrajz, elkészült az alap is, és az összekuporgatott fillérekből valóságos téglák vártak már a felfalazásra…
1944. november 2.
Dunaharaszti alá ért a frontvonal. Hivatalos Kiürítés! Harctérré lett a községünk. Mire véget ért a háború, nemcsak az otthonok maradtak üresek, de a templom telek is… „…kik és hová hordták szét az álmainkat…”?
Templom nélkül, lelkészi hivatal nélkül élt a gyülekezet. Papunk volt, aki a presbitériummal együtt kereste a lehetőségeket.
Elsőként dr. Kutas István, majd a Gáspár és Bárd Család nyitott kaput iroda céljára. Sipos András lelkész özvegye is felajánlotta 2 utcai szobáját, ahol istentiszteletet lehetett volna tartani, de ezt az ingatlant a hatóság lakás céljára igénybe vette. Megint csak az iskolában tartottuk az istentiszteleteinket, egészen az iskolák államosításáig.
De Isten jósága és a református egyház vendégszeretete kaput nyitott előttünk. Így is nehéz évek következtek. Mikler Gusztáv idősödő kora, a rossz közlekedés miatt távozni kényszerült egy közelebbi szolgálat elfogadásáért.

Ezután Harkányi László, majd Lukács László lett a gyülekezet lelkipásztora. Templomépítésre az állam nem adott engedélyt, de pénzünk se lett volna erre. Mégis egy kis iroda helyiségként funkcionáló épületet sikerült felépíteni. 1973-ban megköszönve a református egyház vendégszeretetét, ide tömörültünk istentisztelet tartására is. Lukács László fáradtságos munkája és betegsége miatt nyugdíjba vonult.
1980-ban Lehel László lett az új lelkipásztor. A templom után vágyakozó gyülekezetet sikerült még jobban összekovácsolnia. A tervezgetésekből tervek lettek, a fillérekből forintok lettek, de mégis szükséges volt kölcsönöket kérni. Igyekezetünket látva az Országos Egyháztól is komoly segítséget kaptunk. Akinek lehetősége volt pénzbeli kölcsönökkel segített, ásóval, kapákkal, dolgos kezekkel segítettek, az asszonyok enni-innivalóval versengve jöttek.

1982 novemberében már állt az Úristen temploma felszentelésre készen. Felejthetetlen, eufórikus öröm töltötte be a lelkeinket! Hálával és fájó szívvel gondoltunk szüleinkre, eleinkre, akik már nem érhették meg korábbi áldozatuk boldog gyümölcsét.
A presbitérium is megújult. A kertbe elültetett fák és cserjék növekedésével szép kis park alakult a templom köré, ahová mindig nagy szeretettel vártunk vendégeket is. Meghatározó jelentőségű volt a Németországból hozzánk érkező lelkészcsapat 1990-ben. Viszonzásként mi is vendégei lehettünk a ludwisburgi evangélikus gyülekezetnek. E gyümölcsöző kapcsolat hozta létre a azt a közös alapítványt, melyet ifjú teológusunk tragikus halála emlékére – alapítottunk.
Örömteli boldog években igazi nagycsaláddá alakult a gyülekezet a dunavarsányiakkal, tököliekkel, és a szórvány beliekkel együtt. Isten kegyelméből még a kölcsönöket is törlesztettük.
Fájó szívvel,de megértő lélekkel mondtunk igent lelkészünk kérdésére, amikor előbb a z Evangélikus Sajtóosztály, majd az Ökumenikus Szeretetszolgálat vezetésével bízták meg. Teljes odaadással a két fontos feladatot nem lehetett ellátni, megértettük.

Lehel László szolgálatát Andorka Eszter segédlelkész, majd Kézdy Péter teológus, ill. Koczor Ildikó folytatta. 2000 októberében Bozorády András segédlelkész követte őket, akit 2003 augusztusában a közgyűlés lelkészévé választott. Örömünkre megint új gondokat hozott: a lelkésznek nincs lakása.
„…különös varázs amit a dunaharaszti gyülekezet hordoz….” , írta az Evangélikus Élet lapjain Koczor Tamás esperes. Isten kegyelméből, a hívek áldozatos munkájából 2001. július 7-én felszentelték a parókiát. De ez egy külön fejezet!
Templomunk falai között – körül zajló eseményekre még sokan emlékezhetünk: a város négy keresztény felekezete között ez időben alakult ki az igazi, szeretetteljes ökumené.
Aztán egy szép nyári délutánon Bozorády Andrást is elbúcsúztattuk, hazament Nyíregyházára. Csoszánszky Márta követte a pásztorolásban, majd Gáncs Tamás, akit egy USA ösztöndíj szólított tovább.

2010-ben a bemutatkozó prédikációja után igent mondott az összegyűlt, várakozó gyülekezet Varsányi Ferenc lelkipásztornak. Azóta is pásztorunk, aki erős hittel és szeretettel igyekszik egy új generációt nevelni, hogy követői lehessenek az Istenben hívő és bízó elődöknek.

2017. 35 éve áll itt a templomunk!
Az idő telik s közben a templom is kopik, rongálódik, javításra szorul. De mindig volt és vannak presbiterek és önkéntes kezek, akik figyelnek, vigyáznak, és vállalják a munkák dandárját. És volt és van papunk, aki tudja, hogy az erőt, a kegyelmet Istentől kell kérni!
Kérjük együtt a Jóisten áldását templomunkra és gyülekezetünkre!

Kerekes Anna